Somogyi Réka megnyitószövege a Tűnődők c. kiállításhoz:
(elhangzott Komáromban 2016 ápr. 28.-án)
Egyetlen szerelem van, és az
elme azt meg nem ismerheti. Éppen csak megállhat az ajtajában, és várhat míg az
kitárul. Hiába feszegeti, kopogtatja, nem fog az kinyílni akarattal. Belülről
nyíló kilincs van rajta, és a dolgok éppen úgy állása dönti el, mikor tárja fel
magát. Ám nem lesz már senki ott, hogy megcsodálja.
Nagyjából itt lehetne
bezárni a szavaim, elhallgatni, és szembenézni azzal, amit emberi szem el nem
bír.
De, és itt lép be a képbe
az emberi de, mely aztán időbe, történetekbe
sodorja magát, és részletekben, tükröződésekben kutatja ezt a nevenincs
szerelmet. Tárgyiasítja Azt, amit
összetör csak minden név.
Éppen nőként született. Gyakran úgy hiszi, hogy az én, ez a finom forma női
alak igazi, nem csupán egy diafilmkocka
a semmi tengerén.
Aprócska mellek rügyeznek
hajlékony testén, már nektárédes az öle,
egyre jobban belefeledkezik a formába. Még akkor is, ha egészen
kislánykora óta nem hagyja nyugodni a kérdés, mely nem is ebből az életből való. De mégis ki
ez az én ?
Virágokat bontanak a
rügyek, illatozik a női kert, méhek
döngicsélik körbe, évek múlnak. Egyre mézesebb
a nektárja, egyre többen szállnak rá megpihenni, csak ő nem tud igazán
megnyugodni sehol sem. Azt az egyetlen szerelmet keresi, melynek neve nincsen,
mégis elkezd neki neveket adni. Mind szebb formákban sejlik előtte fel,
férfitesten tükröződik a napsugár. Tótükörből akarja megismerni a napot,
ahelyett, hogy belenézne. Így borúl virágba a határ, majd érik érett nyárra,
hogy odaadja magát az ősznek, és belehalhasson végre a télbe. De nem nyugszik
meg a halálban sem, új kört indít,
elmúlásból rügy pattan, és a kerék csak körbe jár. Így múlik el rengeteg idő.
Megpróbálja követni az
örökölt mintát, férjet keres, egy időre
elhiteti magával, hogy az örök testet ölthet, hogy az időtlen beköltözhet az
időbe. A meséket ő is csak odáig olvasta, ameddig megírták őket: a lakodalomig.
Éljetek soká, boldogan! Megpróbálja,
mint az anyja, meg a nagyanyja, meg azok anyja. Sok választás itt nincsen, az
asszony ingatag egyedül, erős hajlékra van szüksége, teste sem oly hajlékony
már, meg az élet is egyre súlyosabb. Vigyük ketten, úgy talán könnyebb.
Éles reflekor a nap, szinte megégeti a gyönyörű férfiarcot, nem is
látszódik annak éle, széle. Napképe lesz a férfinek. Dínom-dánom, boldogság,
lány sem hiszi, hogy igaz. De legyen. Titkon sejti sorsát, sejti, hogy az egyetlen szerelem úgysem engedi. Most
éppen csak a piros lámpás negyedben jár, és az élettel csalja meg az Igazit.
De legyen, különben
kihunyt volna már rég a világ, mert mindenki az
örök ölelésben időzne, és nem lenne
szükség semmire sem.
Vannak életek, ahol
kitart a vágy, a szokás, a hagyomány, az örökölt séma nem enged új
mozdulatokhoz, ám előfordul, hogy a vágy lávaként tör elő, és nem kímél sem
hagyományt, sem békés családi életet. Követeli a neki járót.
Új kikötőkre vágyik, még és még ismeretlen partokra, új érintésre, formára,
hangra, táncra. Feldúlja a lakodalmi asztalt, letépi a tapétát a jól belakott
nappali faláról. Az asszony meg jobban teszi, ha meghajlik ezen akarat előtt,
és szolgálja a sorsát, mást úgysem tehet. Zsonglőrködni kezd az életével. Ám
titkon sejti, a legjobb jó történik vele, ideért végre a bizonyos
"de" szócska elé..
Vannak olyan
kapcsolatok,melyek könnyen köttetnek, talán azok könnyen vághatóak ketté, nem
tudom. Ám van, amikor nem sikerül kettévágni a nászt. Egyszerűen az élet nem engedni, nem és kész. Nő és férfi oly erővel vannak
összekapcsolva, hogy élet az szét nem vághatja, majd a halál. Addig pedig úszni
kell. És az évek rendesen koptatják a testet és a lelket. Hajdanában megvolt
ennek a kultúrája, fáradt férfi munka után töltődni gésához járt. A gésa nem
csak testiséget, hanem főleg lelket adott, cirógatást, egy alapos mosdatást,
kívül-belül. Verselt, dalolt, ékes szóval kényeztetett. Illatosan
ínycselkedett, testi-lelki jóbarát volt.
Sajnos férfigésáról nem szól a történet. Pedig a nőnek is járt volna
ilyen.
Ám a modern nő nem hagyja magát, felülír, hagyományt bont, virágba borítja a szürke
februári erdőt is. Ereje van, igazi. Már nem fél, már félt eleget, már
bántották, vetették máglyára elégszer. Tudja, csak a teste éghet, a szíve vágya
az nem.
Asszony nyílik, ajtóba
áll, kilép, világ tárul. Egy ideig még visszhangzik az élet, melyet maga mögött
hagy, de most pár órára alászáll éjsötjébe, megvilágítja ott az árnyakat. Mert
a teste gyötri, nem térhet addig nyugovóra, míg öle meg nem nyugszik. Saját útjára tér, eddig
csak másolta a készen kapottat.
Mintha titkon sejtené,
ahhoz hogy önmagához megtérjen egy sor festményen kell keresztüljutnia,
lehetnek akár gésák is.
Dzsungel ez, ahol minden inda vág, minden
növény veszélyt rejt, ingovány és teljes ismeretlen az ösvény.
Minden a szemekből indul ki. Ül a szobája közepén, a térbe férfi érkezik. A
sehonnából. Jött, mert a sors már előkészítette neki a terepet. Nő földön ülve
szemébe néz. Nem tudja, mit lát, de egész lényét forró kór önti el. Betegség
ez, komoly. Gyógyulást csak az élet hozhat rá,
ha kiéli, megéli, megismeri, közel megy hozzá. Aztán talán elkopik,
talán kihűl.
De most még a földön ül,
a férfi szemébe néz. Csak sírni tud, oly gyönyörű. A
mélybarna szemeken keresztül hazalát. Hiába a zsúfolt tér, ez a szempár
pillanatokra felcsillantja a menekülés lehetőségét. Mintha térképet mutatna:
erre gyere haza!
A látvány szemből szívbe tér
alá, és csak lassan-lassan éri el az ölet.
A szerelemben csak illatot kaphat, de az illat forrásához
egymagának kell eljutnia..
Ám este jólesik neki a saját
egyszemélyes ágya, hogy végre önmaga hajlékába
térjen meg. Bebújik a paplanja alá, senki sem zavarja itt, még őmaga sincs itt, már csak az illat van jelen, mely az élet ritka
réseiből bukkan fel, és oda most beszagol.
Illat marad, tűnik el az én. Mind mélyebb szakadékokba zuhan bele az
éj, már hold sem világít.
Nincsen semmi, a sötét sem
sötét már, mert nincs senki ott, aki le tudná írni.